Kisebb korunkban szerettük a játékokat.
A legtöbben legalább egyszer az életünkben vágytunk arra, hogy kapjunk egy játék kastélyt, egy játék autót, esetleg egy plüss mackót, amelyekkel aztán különböző történeteket játszhattunk el, amit mi találtunk ki. Mindennek megvolt a maga szerepe és helye a történetben. Amikor befejeztük a játékot, mert már nem volt kedvünk játszani, akkor eltettük vagy szétszórva hagytuk őket, de csak azért, hogy legközelebb újra elővegyük, és új történetet kitalálva egy újabb játékot játszunk.
Valószínűleg így vagyunk ezzel felnőtt korban is, lehet, hogy sosem hagyjuk abba a játékot. Szeretünk játszani. Minden nap belemegyünk különböző szituációkba, „eljátsszuk a szerepeinket”, majd kiszállunk és újabb kört indítunk. Mi alakítjuk a teret, ahol a játék cselekménye bonyolódik, és amelybe bevonunk más szereplőket.
Azért játszunk,
mert addig sem foglalkozunk önmagunkkal, az önfejlesztés fontosságával, a minket körül vevő valósággal. Pedig, ha jobban megnézzük a kastélyt, az autót vagy a mackót, akkor kiderül, hogy ez még mindig ugyanaz a játék. Csak más a helyszín és mások a szereplők.
Néha kellemetlen érzést kelt bennünk az a játék, amivel játszunk. Ilyenkor rájövünk, hogy nem mi irányítunk, az általunk elképzelt szabályok nem működnek. Ilyenkor tévedtünk, mert téves elképzeléseink voltak arról, hogy milyenek a szabályok, irányítani tudjuk a szituációkat és az embereket, illetve abban is tévedünk, hogy mi jelenti a biztonságot. Rá kell ébrednünk arra, hogy a saját illúziónk rabja vagyunk. Ezek a játékok csak rövid ideig működnek, nem hoznak számunkra örömet.
Könnyebb a megszokott utat járni, mint kilépni a komfortzónánkból és elindulni egy új úton. Egy olyan úton, mely lehet nem könnyű, és lehet, hogy ez is csak játék, de fejlődünk általa. A tanulás nem áll meg, amikor befejezzük az iskolát. A tudás szabadságot ad. A fejlődés spirál alakú, mindig egyre feljebb visz.
Mi teremtjük a magunk valóságát.
