Kisebb korunkban szerettük a játékokat. A legtöbben legalább egyszer az életünkben vágytunk arra, hogy kapjunk egy játék kastélyt, egy játék autót, esetleg egy plüss mackót, amelyekkel aztán különböző történeteket játszhattunk el, amit mi találtunk ki. Mindennek megvolt a maga szerepe és helye a történetben. Amikor befejeztük a játékot, mert már nem volt kedvünk játszani, akkor eltettük vagy szétszórva hagytuk őket, de csak azért, hogy másnap újra elővegyük, és új történetet kitalálva egy újabb játékot játszunk.

Valószínűleg így vagyunk ezzel felnőtt korban is, lehet, hogy sosem hagyjuk abba a játékot. Szeretünk játszani. Minden nap belemegyünk különböző szituációkba, „eljátszuk a szerepeinket”, majd kiszállunk és újabb kört indítunk. Mi alakítjuk a teret, ahol a játék cselekménye bonyolódik, és amelybe bevonunk más szereplőket.

Azért játszunk, mert addig sem foglalkozunk önmagunkkal, az önfejlesztés fontosságával, a minket körül vevő valósággal. Pedig, ha jobban megnézzük a kastélyt, az autót vagy a mackót, akkor kiderül, hogy ez még mindig ugyanaz a játék. Csak más a helyszín és mások a szereplők.

Könnyebb a megszokott utat járni, mint kilépni a komfortzónánkból és elindulni egy új úton. Egy olyan úton, mely lehet nem könnyű, és lehet, hogy ez is csak játék, de fejlődünk általa. A tanulás nem áll meg, amikor befejezzük az iskolát. A tudás szabadságot ad. A fejlődés spirál alakú, mindig egyre feljebb visz.

Mi teremtjük a magunk valóságát.